2020/10/30
A B1-vitamin hiány (beri-beri) és a fehér rizs
A XIX. században egy furcsa betegség kezdett tömegesen megjelenni az európai befolyás alá került maláj államokban, Indiában és Japánban. Ez a beri-beri, amely egy súlyos ideggyulladással, lesoványodással, bénulással, izomgörcsökkel, szívelégtelenséggel, majd sok esetben halállal járó kórkép. Ma már tudjuk, hogy a betegséget egy létfontosságú vitamin, a B1-vitamin vagy tiamin hiánya okozza.
Egyoldalú táplálkozás a holland gyarmatokon és a Távol-Keleten
Különösen a szegény világban volt jellemző a beri-beri, az egyoldalú hántolt rizs fogyasztása miatt. A gyarmatosított területek börtöneiben az elítéltek 80%-a beteg volt, az általános lakosság körében 60%, a hegyek között lakóknál 30% volt az arány. Eleinte járványként kezelték, amit a gyarmatosítók terjesztenek, mivel „mindenütt ott terjedt, ahová a fehér ember betette a lábát.”
Azokon a területeken, ahol az emberek a rizs mellett más táplálékot is ettek, kevésbé terjedt a kór, azonban a fehér rizs volt a legegyszerűbben elkészíthető étel, így legtöbben szinte kizárólag ezt használták.
A szokásos „menetrend” - a valós okra rámutató orvos szavára nem figyelnek
Idővel egyes orvosok már táplálkozási eredetű betegségre gyanakodtak, és az egyoldalú étrenddel hozták összefüggésbe, bár elméletüket eleinte senki nem hallgatta meg. 1874-ben egy holland hajóorvos (Van Leent) a hajómunkások étrendjét átalakította, és a kizárólag fehér rizst tartalmazó „napi menüt” fehérjében és zsírban gazdagabb ételekkel cserélte fel. A betegség aránya ekkor 60%-ról 7%-ra esett. Bár történelmi jelentőségű ez a felismerés, mégsem hozott valódi áttörést a tudományos világban és a népesség körében. Nem először érvényesült a törvényszerűség: az úttörő kutatók, tudósok nézeteivel csak évtizedekkel később, vagy haláluk után állnak szóba. (Gondolhatunk itt a szintén ebben az időben élt francia tudós, Louis Pasteur munkásságának kezdetére – és hatalmas akadémiai vitáira - , vagy az ugyancsak XIX. századi magyar orvos, Semmelweis Ignác munkásságára.)
A japánok megoldják, a hollandok rövidre zárják a kérdést
Ugyanebben az időben a japán admiralitás igazgató orvosa (K. Takaki) szintén közelebb jutott a megoldáshoz, amikor a rizsfogyasztást nevezte meg elsődleges oknak, azonban a nitrogénbevitel alacsony mértékére gondolt fő kiváltóként. Elrendelte a fehérjebevitel növelését egyes hajókon, míg másokon a fehér rizs maradt a fő táplálék. A húst kapó tengerészek körében megszűnt a betegség, a rizst fogyasztóknál megmaradt, amely látszólag igazolta az orvos hipotézisét. A haditengerészetnél így 1887-ig nullára csökkent a betegek száma.
A holland gyarmatokon az elszegényedéssel párhuzamosan azonban a beri-beri rendre felütötte a fejét és szedte áldozatait. 1880-ban a holland kormány bizottságot küldött ki a beri-beri okainak tanulmányozására, azonban a bizottság „üres kézzel” tért vissza. A kormány - nem törődve Van Leent megfigyeléseivel és nyilván nem tudván a japán eredményekről sem - a betegséget gyógyíthatatlan fertőzésnek nyilvánította, mivel gyógyszert nem talált rá...